Albertfalvi Lokálpatrióta Egyesület
Bajóti Andor: Csercsics Márton vendéglője
Nagyapám, Csercsics Márton 1895-ben született a Szombathelytől nyolc kilométerre fekvő néhány száz lelkes, színtiszta horvát lakosságú faluban, Nardán. A Csercsics család valamikor a nagy betelepítések idején érkezett Magyarországra. Az ószülők közül a papa suszter volt, a mama pedig a háztartásban dolgozott. Nagyapámat pincér tanulónak adták Szombathelyre, hogy kitanulja a vendéglátás fortélyait. Nagyanyámat Tóth Annának hívták, a Felvidékről származott, pozsonyi magyar családban született. Nagyszüleim 1920 körül házasodtak össze.
Először Szombathelyen béreltek egy vendéglátó helyiséget Hérics kert néven. Az üzlet az első időkben egészen jól ment, mígnem egy nyári estén a kerthelyiségben megrendezett százötven fős rendezvényt tönkreverte a vihar. Nagyapámék a csőd szélére jutottak. Válaszút előtt álltak: úgy döntöttek, hogy feljönnek Budapestre, úgy gondolták, hogy a fővárosban talán nagyobb szerencséjük lesz. 1930-at írtunk ekkor.
Nagyapám az Apostolok majd a Gundel étterem főpincére lett. Megtanult mindent, amit a szakmáról ebben az időben tudni lehetett. Nagymamám pedig Kelenvölgyben a Hangya Szövetkezet kis éttermében volt a szakácsnő. Néhány év alatt sikerült összegyűjteniük annyi pénzt, hogy egy önállóan vezetett üzlet megnyitásán gondolkodhattak.
1935 táján az önálló étterem terve megvalósult: kerthelyiséges vendéglőt béreltek Albertfalván, a mai Fehérvári út és Albertfalva utca sarkán. A cégtáblán csak ennyi állt: Csercsics Márton vendéglője. A vendéglőnek három helyisége volt: egy kocsma rész pulttal, a hátsó teremben alakították ki az éttermet, a kerthelyiségben pedig hatalmas gesztenyefák álltak, melyek alatt nyáron zenés esteket tartottak.
Fellépet itt a kor híres prímásának, Nyári Misinek a zenekara, de Simándy József operaénekes is. A kerthelyiségben gyakran tartottak esküvőket.
A Csercsics, ahogyan csak egyszerűen az emberek nevezték, már reggel fél 6-kor kinyitott, hogy az EMÁG, a Lóden, a Repülőgépgyár dolgozói munkába menet meg tudják inni az első felest, majd fél 2-kor a műszak végeztével ugyanez megismétlődött. Öt-hat óra körül ismét összegyűltek az emberek, hosszú beszélgetések kezdődtek az asztalok mellett, és előkerült a kártya is. Nagyapám vendéglőjében megfordult az albertfalvi polgárság, a tisztviselő réteg és a munkásság is, nagyon sokan jártak hozzá, mivel szívélyesen fogadott mindenkit, szolgálója volt az albertfalviaknak, nem a meggazdagodás vágya hajtotta, hanem a szakma szeretete sugárzott az egész lényéből, és ezzel vonzotta oda az embereket. Az igazi üzleti titok az volt, hogy sosem mért alul a kiszolgált pohárba, mint amit rendeltek tőle. Az ilyen módszert mélyen megvetette. Mosoly és szelídség ült az arcán, valahányszor egy vendég belépett az ajtón, mindig kedvességgel, türelemmel, szeretettel fordult az emberekhez. Köszönésben megelőzhetetlen volt. Mindenki így ismerte Csercsics Mártont. Az általa vezetett vendéglő annyira hozzátartozott Albertfalva életéhez, hogy még 1985-ben – ötven év múltán is – az alábbi beszélgetést hallhattam a villamoson:
– Hol szállsz le?
– A Csercsicsnél.
Nagyapám emberségére és segítőkészségére több példát is tudnék említeni. Amikor azt látta, hogy valaki nagyon nehezen tudja kifizetni az étel vagy a kisfröccs árát, az utolsó filléreket kapargatja össze a pénztárcája aljáról, mosolyogva csak ennyit mondott:
– Hagyd el, majd legközelebb kifizeted. – (Ez többször is előfordult.)
Egy másik példa: 1945 januárjában német csapatok vonultak át Albertfalván. Harminc jugoszláv deportáltat itt hagytak a vendéglő kertjében, hogy majd a következő német transzport viszi el őket. A nagyapám a pincében rejtette el az embereket, rájuk dobálta a nyári székeket, hogy megvédje őket. Amikor visszatértek a németek, kérdezték tőle, hogy hol vannak a hátrahagyott emberek? Ő azt válaszolta, hogy már elvitték őket. Ez kész öngyilkosság volt a részéről, mert agyonlőhették volna az egész családjával együtt. A II. világháború után a harminc ember megmentéséért kapott egy köszönőlevelet a jugoszláv nagykövetségtől. Később, amikor Tito “láncos kutya” lett nagyapám megsemmisítette ezt a köszönőlevelet, mert ha előkerül, még ő lett volna a bűnös Tito támogatásáért.
A II. világháború idején nagyapámat behívták katonának, addig nagyanyám egyedül vezette az üzletet. A családnak Budafokon volt egy borospincéje, innen hozatták a vendéglőbe a hamisítatlanul árusított, minőségi borokat. A borát szekszárdi, Balaton-felvidéki (Balatonfüred, Arács, Csopak) illetve balatonszentgyörgyi szőlősgazdáktól hozta be Albertfalvára. Amikor az oroszok átvonultak Albertfalván, az egész család a borospincébe menekült. Az orosz átvonulás alkalmával a katonák kifosztották a vendéglő pincéjét, a pincében tárolt hordókból kiitták a bort. Az üres hordókat azután a Dunába dobták. A nagymamám vette észre egy kicsit később, hogy CS. M. feliratú hordók úsznak a Duna vizén.
1951-ben államosították a vendéglőt, pedig bérlemény volt, mégis magántulajdonként kezelték. Utána Kékflaskónak nevezték el. 1973-ig működött, míg le nem bontották Albertfalva főutcájának más épületeivel együtt. Ezt követően a nagyapám “osztályidegen” lett, a “dolgozó nép ellensége”. Büntetésként Budafokon dolgozott egy gombapincében, majd Soroksáron volt csapos.
Hamarosan minisztériumi szintről érkezett segítség, mivel méltatlannak érezték, hogy egy ilyen jó szakember ilyen körülmények között dolgozzon. A Széchenyi-hegyen az Úttörővasút végállomásánál lévő Utasellátó éttermébe került üzletvezetőnek. Majd a balatonfüredi mólón ugyancsak az Utasellátó üzletvezetője volt három évig. Nyugdíjba vonulása után szinte az utolsó pillanatig dolgozott: a Réti Sas vendéglő pincére volt. 1965-ben halt meg, hetvenévesen.